2014. december 21., vasárnap

Novella: Zoom

Sziasztok!
Gondoltam mielőtt belekezdenék egy folytatásosba hozok egy novellát, amit már régebben írtam, ami azt hiszem látszik is rajta. Kicsit átdolgoztam, de a lényegén nem akartam már változtatni.
Jó olvasást!


Zoom


Szerző: Eva Kaulitz
Korhatár: 12
Szereplők: Bill Kaulitz, Tom Kaulitz, Saját női karakter
Műfaj: romantika
Fő párosítás: Bill/Saját női karakter
Mellékpárosítás: -
Figyelmeztetés: -
Befejezett: Igen

-----------------------------------------------------------------------------

A nevem Nicol Jürgen. 8 éves korom óta zongorázok. Számtalan zenei versenyt megnyertem, mára már elismert zongoraművész vagyok. Újabb versenyre készülök Berlinbe. Szeretem ezt csinálni, hisz a zene mára az életem részévé vált, de az állandó utazgatások miatt nincs időm a magánéletemmel foglalkozni. Az elmúlt 2 évben számtalan tragédia ért, így nincs okom a boldogságra. A szüleim elváltak, a barátom megcsalt és megálazott mások előtt. Csúnya vége lett. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is úgy megbízni másban, mint benne.
Egy kicsit megpróbálom összeszedni magam erre a versenyre. Nagyon nehezen lehet eljutni idáig és nem szeretném most, a cél előtt feladni. Csak a zongorám maradt nekem semmi más. Azt hiszem sikerült kiválasztanom a legszebb dalt a versenyre. Még sosem hallottam azelőtt, az együttest sem ismerem, de gyönyörű lassú szám és az énekes, lágy hangjával még szebbé varázsolja. Számtalanszor végighallgatom, és mindig könnyek mardosták a szemem, amiket képtelen voltam visszafojtani. Kíváncsivá tett, hogy ki lehet az énekes, aki ilyen odaadással meseszépen énekel. Keresgéltem az interneten és rátaláltam: Bill Kaulitz és az együttese neve Tokio Hotel. A név ismerősen csengett, de semmit nem mondott. Törékeny test, rövid fekete tökéletesen beállított haj, csillogó mogyoróbarna szempár, amit a sminkje még inkább kiemel. Egyszerűen tökéletes. Meghallgattam más számukat is, és nagyon megtetszettek. Pár pillanatig el is felejtettem az összes gondomat, de egy telefoncsörgés visszarántott a valóságba. Nem volt kedvem senkivel beszélni ezért hagytam had csörögjön. Visszaültem a zongorámhoz és tovább játszottam. Újabb könnyek jelentek meg a szememben és egészen addig sírtam, míg álom nem jött a szememre.
Reggel arra ébredtem, hogy Berlinből keresnek a versennyel kapcsolatban. Holnap után verseny és előtte szeretnék még ott is próbálni, ezért még ma odautazom. Összecsomagoltam és hívtam egy taxit, ami elvitt egészen Berlinig.
A szállodából egyenesen a művészeti csarnokba indultam, ahol a verseny is lesz. Kiléptem az utcára és nem hittem a szememnek. Ott jött velem szemben Bill, testvére és a testőrei kíséretében. A szálloda felé igyekeztek. Csak néztem féléjük, ahogy eljöttek mellettem és Tom egy mosolyt ejtett, Bill rám sem nézett. Szomorúnak tűnt. A szemei most nem csillogtak úgy, ahogy a képen látszott. Egy pillanatig utánuk néztem, majd igyekeztem tovább. A csarnokban készségesen körbevezettek, megmutatták az öltözőmet, aztán hagytak had próbáljak. Nem tudom mennyi ideig voltam ott, de már sötétedett, mire kiértem az épületből.
Hazafelé úton úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok Berlinben körülnézek kicsit, ezért sétálgattam a városban, majd az egyik parkban leültem egy padra. Elmerengtem a gondolaimban és csak arra lettem figyelmes, hogy egy aranyos kutyus csóválja előttem a farkát és ugrálgat.
- Szia, hát a gazdid? – simogattam meg a kutyát és körbe néztem, de senkit sem láttam. Tovább simogattam, majd hírtelen elszaladt, néhány perc elteltével visszajött, de már nem volt egyedül.
- Szia. Ne haragudj, folyton elszalad tőlem. – jött egy hang mögülem és mikor hátra néztem nem hittem a szememnek. Bill volt az.
- Szia, semmi baj. Nagyon aranyos kutya, hogy hívják? – kérdeztem és simogattam a kutyust.
- Scottynak, engem pedig Billnek. – nyújtotta a kezét.
- Engem pedig Nicolnak. – fogtunk kezet. – Nem ülsz le? – kérdeztem mire ő helyet foglalt és beszélgetni kezdtünk semmitmondó témákról. Úgy egy félórát ülhettünk ott Scottyt figyelve, mikor felálltam, hoyg elköszönjek és visszainduljak a hotelbe.
- Messze laksz? Hazakísérlek, ilyenkor ne mászkálj egyedül.
- Köszi, az Engel Zimmer-ben szálltam meg. –feleltem.
- Komolyan? Jelenleg én is ott vagyok a bátyámmal. – mosolyodott el.
- Tudom. Láttalak titeket, mikor bementetek, lehet nem figyeltél.
- Ne haragudj csak elgondolkodtam, amúgy ismerős voltál mikor megláttalak. Tom mondta, hogy látott valami szépséget a hotelből kijönni, csak Te lehettél. – jelentette ki vigyorogva.
- Szépség ugyan már. – hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lásson. Mi szép lehet bennem, ha folyton sírok és olyan üresnek, értéktelennek és elhasználtnak érzem magam.
Az ötlet, miszerint hajzuhatagom mögé rejtem arcomat nem jött be, mert megállt és gyengéden felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Pedig tényleg szép vagy. – felelte. - Te sírsz? Mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Semmi… csak mostanában mindig ez van. – mondtam egyszerűen és törölgetni kezdtem a könnyeket, de újabbak törtek elő.
- Mi a baj Nicol? –átkaroltam vállam és nyugtatgatni kezdett. Mélyen szippantottam be parfümje finom édeskés illatát, ami teljesen elbódított. Nagy nehezen sikerült megnyugodnom és elmeséltem neki mindent. Nem foglalkoztam vele, hogy most találkoztam vele először, úgy éreztem, mintha régóta ismertük volna egymást és teljesen megbíztam benne. Csendben meghallgatott majd szomorúság ült ki az arcára.
- Teljesen megértelek. Velem is ez van. – mondta a távolba meredve, majd biztatólak még jobban magához húzott.  Nem tudtam megkérdezzem-e tőle, mi bántja ennyire, de magától belekezdett. Amíg nagyvonalakban elmesélte a történetét a bandáról és velejáró lemondásokról, addigra meg is érkeztünk és már az ajtóm előtt álltunk.
- Nagyjából ennyi. Ne haragudj, hogy így rád zúdítottam, de muszáj volt valakinek elmondanom. – szabadkozott.
- Semmi baj, örülök, hogy elmondtad. Ha van kedved beszélgetni itt megtalálsz egy ideig még itt leszek. – mondtam és közben kinyitottam az ajtót.
- Köszi, talán meglátogatlak majd. – mondta mosolyogva.
- Örülnék neki. – mosolyogtam vissza mire ő megfogta a kezem és adott egy puszit. Ajkai finoman súrolták az enyémet.
- Jó éjt Nicol. – mondta és elment. Megvártam, amíg beszáll a liftbe és bementem. Össze voltam zavarodva. Mi volt ez? Talán csak véletlen? Ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra.
Másnap délután volt a verseny. Nagy nehezen elkészültem és elindultam a csarnokba. A hotelnél láttam, hogy Bill és a bátyja, Tom beszáll egy méregdrága autóba és elhajtanak.
Odaértem a csarnokba és hamarosan köszöntötték a vendégeket és kezdődött is a verseny. Teltházas volt a csarnok és kezdtem nagyon izgulni, hogy el ne rontsak valamit. Hetek óta erre a versenyre készülök, és nem szeretnék rontani. Kb. egy óra múlva én következtem. Kicsit megijedtem miközben hallgattam a többiek előadását, mert senki sem játszott lassút. Elhessegettem ezt a gondolatot, most ez illet hozzám és így nem kellett megjátszanom, csak átadnom magam a zenének.
Aztán eljött a pillanat. Leültem a zongora mellé, egy pillanatra lehunytam a szemem, majd belekezdtem a már sokadjára játszott dallamba. Miután befejeztem a számot állva tapsoltak meg, ami nagyon boldoggá tett. Egy ilyen neves versenyen ritka az ilyesmi. Visszamentem a az ötözőmbe és vártam az eredményhirdetésre, ami még órákig váratott magára. Ott is volt zongora így el tudtam ütni az időt. Éppen a számomra megunhatatlan Zoom-ot játszottam mikor a refrénnél hallottam, hogy valaki énekelni kezd. „… Zoom dich zu mir, Ich zoom mich zu dir, Wir werden sheinen…” kissé megijedtem, de mikor rájöttem ki is énekel nagyot dobbant a szívem és melegség öntött el. Hogy kerül ide? Honnan tudta, hogy én itt vagyok? Végig énekelte a dalt és a végén már mellettem állt.
- Ho… hogy kerülsz ide? – nyögtem ki, mert teljesen meglepett.
- A nézőtérről. – mondta vigyorogva majd folytatta. – Meghívtak a versenyre minket. De te, hogy kerülsz ide?
- Amint láttad zongorista vagyok.
- Igen, és nem is akár milyen. Gyönyörű volt. – mosolyodott el.
- Köszönöm, de ez nem az én érdemem, a ti dalotok
- Akkor is szép volt, és te is az vagy. – vészesen közeledett felém és helyet foglalt mellettem a zongoránál miközben finoman leütött pár billentyűt. Őrülten dobogni kezdett a szívem és úgy éreztem rá kell kérdeznem a tegnap estire.
- Bill… tegnap mikor elmentél…? – kérdeztem félénken.
- Erről szeretnék én is beszélni. – felémfordult, átkarolta a derekamat és halványan megcsókolt. Nem számítottam erre, de titkon reméltem. Vágytam rá. Úgy gondolta ezzel elárult mindent és így is volt. Abban a csókban benne volt minden. Nem tiltakoztam, visszacsókoltam. Pár percig múlva elszakadtunk egymástól. Nem szóltunk, csak néztük egymást majd meghallottuk, hogy eredményhirdetés következik.
- Gyere, most kezdődik a hirdetés. – fogta meg a kezem és húzott maga után. Visszaült a sorba a helyére, én pedig felálltam a többi versenyző közzé.
- A győztes egy gyönyörű dalt játszott el, egy nagyon híres együttestől, aki nem más, mint… Nicol Jürgen. Hatalmas taps vette kezdetét. – Értesülésem szerint itt van a Tokio Hotel frontembere és gitárosa. Megkérem őket, fáradjanak a színpadra és adják át a díjat.
Bill Tommal együtt rohant a színpadhoz és átadták az ajándékot majd hírtelen ott mindenki előtt hosszan megcsókolt. A fotósok kaptak az alkalmon és a másnap reggeli újságok címlapján virított a képünk a következő felirattal: „A Berlini zeneművészeti verseny győztese és a Tokio Hotel frontembere, Bill Kaulitz egymásban találta meg a boldogságot…?”

Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése